Csend
The last one
Megint elment a nyár... talán a legnehezebb, és legeseménydúsabb minden eddigi közül. Szeretnék boldog lenni. Azt akarom, hogy mindenki legyen boldog. Most megint szeptember van, és én már nem fogok ugyanúgy suliba járni, mint eddig. Annyira fog hiányozni, de rengeteg megpróbáltatás, és nagy kaland vár rám ezen kívül is. Csak észre kell venni.
Tefnuth el.
Mert ahogy azt már tavaly is írtam, van, ami sosem változik.
Kibaszott augusztus
1526. augusztus 29. - mohácsi csata.
2005. augusztus 29. - Takival végleg vége.
2008. augusztus 31. - Balázzsal vége.
Nehéz most bármit is írnom... nehéz elhinnem, hogy lehet vége valaminek, ami ennyire tökéletesnek tűnt. Hogy ennyire közel lehet kerülni valakihez, ennyire önmagad lehetsz mellette, ennyire boldog vagy attól, hogy ő boldog, és ennyire szomorú, mikor tudod, hogy a hibát, ami észrevétlenül, folyamatosan lopta magát a gépezetbe, már nem tudod kijavítani... Néha borzalmas kínt okoz a tudat, hogy nem elég csak mindennél jobban szeretni valakit. Miért nem elég?
Call me;-P
Önzés
Man! I feel like a woman
Mindennek megvan a jó oldala is. Az, hogy ketten vannak, egyben azt is jelenti, hogy egyikük sincs - ez egy kicsit jóóó. Ha kell vannak, ha nem kell nincsenek.
Na hagyjuk a süketelést. Bárcsak így működne. Kurvára nem így van. És az az igazság, hogy tulajdonképpen nem is bánom. Előbb-utóbb, minden kiderül. Komolyan, csak meg kell várni.
Kusza világ
Lehet-e az élet még ennél is bonyolultabb?
A legfontosabb, hogy a fenti kérdést soha ne tegyük fel magunknak. A válasz úgyis egyértelmű: MINDIG lehet bonyolultabb, és egyenesen következik ebből, hogy lesz is. Tudnom kellett volna előre. Az élet éppen eléggé szivatós ahhoz, hogy így legyen.
Naivan azt hittem, hogy most már minden oké lesz, és a nehezén túlvagyok. Nos, talán a fájdalmas rész most lényegesen mérsékeltebb, de miért kellett jönnie még ennek is??? Basszus... alig várom, hogy logikusan következzen a következő lépcsőfok, és még cifrábbra forduljanak az események.
Néhány órája hazaérkeztem a családdal a vitorlázásból. Hihetetlen mákunk volt a széllel... reggel indultunk Füredről, és pikk-pakk: itt 7,5 órával később kikötöttünk Keszthelyen. Szerintem ez egyéni rekord, Lamantin, a hűséges kis túrayolle megérdemli a legkiemelkedőbb dicséretet: hősiesen állta a nem igazán az ő hajóosztályára méretezett hiperdurva hullámokat.
Van még némi utóhatása a dolognak. Valahányszor leülök, úgy érzem, megmozdul alattam a szék. Elég fura, ha napok óta ringatózol.:D
A parancsnoki hídon fehér satyekban: Apa
Vitorlatiszt: Anya
Közreműködik még: Öcsém, a mancsaft :D, aki veszélyes tehetséggel kezeli a rohamvágtában váratlanul előbukkanó problémákat;-P
Én épp valahol máshol lebzselek.
Dicsekvésképp még hozzátenném, hogy briliáns Apukám egészen egyedül építette a család büszkeségeként prezentálandó hajót két évvel a születésem előtt. Hát nem gyönyörű?
Tökmindegy
Épp nem tudom, mit kezdjek magammal, pedig annyi dolgom lenne. Angolozni kéne, különben kedden a tökömre lépnek a rendhagyók miatt... és el ne felejtsek kávét inni. Maratoni lesz. Igen, kávét. Tudom, még én is emlékszem, hogy szinte soha nem iszom, de vannak esetek, amikor egyszerűen muszáj.
Egyébként kíváncsi vagyok, hogy mikor szedem már végre össze magam annyira, hogy szétküldjem a hülye önéletrajzaimat. Kicsit átdolgoztam, és van belőle több változat, minden esetre. MOST fogom megcsinálni. Csak úgy. Mert ha most nem, akkor késő lesz.
Csápusz.
Hullámok hátán
Milyen fura, hogy még csak egyszer fürödtem idén a Balatonban, pedig már július közepe van. De szerencsére, más gondoskodik arról, hogy egyszer fent legyek, egyszer lent.
Váratlanul dobtak be a vízbe, alámerültem, és kapálóztam, mert mély volt és nagyon hideg. Mire sikerült a felszínre tornáznom magam, jött egy kurvanagy gumicsizmás láb, és még mélyebbre rúgott. Aztán arrébb úsztam, és idővel kicsit megszoktam, hogy milyen hideg körülöttem a víz, és dobtak felém egy mentőövet is. Úgy éreztem, most már nem lesz baj, biztonságban vagyok. Aztán, a 25. hónap fordulóján egy csúfondáros nevetéssel, elrántották előlem a mentőövet, újra megjelent a gumicsizmás láb, amely minden eddiginél mélyebbre taszított, és a vizet hidegről jegesre változtatta az a néhány jégtömb, amelyeket eddig valahogy nem vettem észre... hiába kapkodtam fulladozva, rájöttem, hogy nem tudok úszni, a mélyben ragadtam, és olyan messze még a felszín... elérem-e valaha? És mi a garancia, hogy fenn is tudok majd maradni? Hogy nem jön megint valamelyik irányból váratlanul egy láthatatlan gumicsizma?